Ha manapság megemlítjük valakinek, hogy szeretjük az abszintot, utána rögtön el kell magyaráznunk, hogy nem az áruházakból és szórakozóhelyekről ismert színes kölnivizekről beszélünk, nem cirkuszolunk lángoló cukorral, és véletlenül sem töményen isszuk, hiszen mindezeknek kevés közük van a századforduló „zöld tündéréhez”. A vizespohárnyira hígított, tejszerű, fehéreszöld abszint, melynek finom ánizsos-fűszeres illatában szinte nem is érezni az alkoholt, valójában szöges ellentéte annak, ami a köztudatban elterjedt róla.
Az abszint mint italfajta hivatalosan nem is létezik: az „absinthe” ma csak egy fantázianév, amit bármilyen termékre rá szabad nyomtatni. Mivel végtelenül kevés vásárló számára ismert a valódi abszint, a hamisítványai sokszor meg sem próbálnak hasonlítani rá. A zöld tündérrel otrombán elbánt az utóbbi 170 év: miután az 1860-as évek Párizsának „divatos naplopói” közt népszerűvé vált, nemcsak a franciaországi alkoholizmus bűnbakja lett, hanem idővel a társadalom összes bajáért is felelőssé tették. Amikor már egész Franciaország alkoholban fuldokolt, és a Párizs környéki elmegyógyintézetek több mint felerészben idült alkoholistákkal voltak tele, a hosszas lejáratás megtette a magáét: Franciaország, majd rájuk hivatkozva sok más, alkoholproblémákkal küzdő állam kapott az alkalmon és betiltotta a korszak egyik legdivatosabb italát.
A világháború utáni utókornak eszében sem volt megkérdőjelezni a századfordulós közvélekedést, és sok évtizedig olyan korabeli szakértők véleményét kezelték tudományos tényként, akik egyébként az ánizstól a citromfűig minden gyógynövény kivonatát veszedelmes méregnek kiáltották ki, és egyszerűen az alkoholmérgezés, alkoholmegvonás legsúlyosabb eseteit akarták a töményszeszek legkülönfélébb összetevőire ráfogni. (Magyarországon például ugyanekkor arról publikáltak, hogy a delirium tremenst a krumpliszesz kozmaolaj-tartalma okozza, nem az alkohol.) Az ehhez hasonló kínos részletekről persze mindenki megfeledkezett. A tudomány csak az 1970-es években fordult ismét az abszint felé, de a következő 30 évben további kutatás helyett csak amolyan „laza témaként” kezelve, mindenféle ötletelgetős tanulmányban próbálták a századfordulós tévhiteket tudományosan megalapozni, azokat közben újakkal is kiegészítve, amilyen például a „pszichoaktív” vagy a „magas tujontartalmú” abszint elképzelése.
Az abszint kereskedelmi „újrafelfedezése” az 1990-es években nem kevésbé kínos fordulatot vett, ugyanis a törvényi szabályozás és a vásárlói tájékozottság teljes hiányában leginkább szájvízre emlékeztető, kommersz szeszes italok terjedtek el az abszint nevében, melyeknek gyakran sem ürmös, sem ánizsos íze nem volt. Ha ez nem lett volna elég, az ilyen értéktelen és érdektelen italok népszerűsítéséhez régi és új tévhiteket terjesztettek el.
Egészen a 21. századig kellett várni, míg egyeseknek eszébe jutott komolyan tisztázni az abszintkérdést a régi francia szeszfőző kézikönyvek alapján. A kísérleti párlatokkal azonban semmi probléma nem volt, a legtöbb országban a boltok polcaira is kitehették volna őket. Valódi, lepecsételt százéves palackokat is bevizsgáltak, figyelembe véve a vegyületek esetleges lebomlását is, de mérgező vagy pszichoaktív italt azok közt sem találtak. Ezalatt az internet elterjedése azt is lehetővé tette, hogy a korabeli szakirodalmat sokkal teljesebb egészében tekintsék át, így az is egyértelművé vált, hogy a századfordulón az össznépi alkoholizmus elleni elkeseredett küzdelemben került az orvosi kánonba egy olyan fiktív probléma, amit a tudományos élet valójában már a kezdetekben megcáfolt. Az abszintról soha nem tudtak olyat mondani, amit más szeszesitalokat fogyasztó alkoholistáknál ne tapasztaltak volna.
Azt hihetnénk, a tudományos rehabilitáció után semmi nem állhat az igazi abszint újbóli elterjedése előtt, ám ekkorra már jól kialakult a hamisítványoknak az igazi abszintól szögesen eltérő imázsa, amivel egyes gyártók akár 70 ezer forintot is elkérnek egy-egy fillérekből előállított, „hallucinogén abszintként” beállított gyomorkeserűért. A legkülönfélébb hamisítványok mögött olyan üzleti érdekek alakultak ki, hogy ezen cégek lobbija 2013-ban sikeresen megvétózta az abszint EU-szabályozását. A valódi minőségi abszint ma is rendkívül szűk rétegnek készül és igen kevés helyen kapható, de néhány márka Magyarországon is forgalomban van.
Kik vagyunk mi?
A Magyar Abszint Társaság 2010. év végén online, virtuális közösségként jött létre azért, hogy felhívja a közvélemény figyelmét az abszinttal kapcsolatos tévhitekre és a hamisítványokra, így az igazi abszint elfoglalhassa helyét a többi hagyományos égetett szesz között. Célunk megbízható, tudományosan megalapozott információkat közzétenni az abszintról, és szakszerű véleményt alkotni az abszintpiac jelenségeiről. Szintén célunk a hazai égetettszesz- és likőrkultúra, valamint a (szesz-) vásárlói tudatosság fejlesztése. Ennek érdekében az egyéb italokkal kapcsolatos szántalan tévhitre és a megtévesztő marketing eseteire is felhívjuk a figyelmet, valamint szakszerű, üzleti érdekektől független írásokat teszünk közzé a különböző italfajtákról, elsősorban a szakma által következetesen elhallgatott részletekre koncentrálva.
Honlapunkat 2011 júliusában indítottuk, és ekkor karoltuk fel az általános égetettszesz-kultúrát is. Kisebb médiamegjelenésektől és előadásoktól eltekintve az online ismeretterjesztésre koncentráltunk, elsősorban a volt honlapunkon keresztül és a magyar Wikipédia kapcsolódó szócikkeinek felújításával.
