(Eredetileg közzétéve: 2019.02.18.)

Szinte pontosan hét évvel ezelőtt írtunk róla, hogy a francia Nemzeti Minőség- és Eredetügyi Intézet elfogadta a pontarlier-i abszint (Absinthe de Pontarlier) helyi eredetvédelmét, ami előfeltétele annak, hogy egy ital európai uniós eredetvédelmet kapjon. Ezután sokáig csend volt, és csak a napokban találkoztam egy tavaly márciusban közzétett EU-s eredetvédelmi kérelemmel, ami az ital részletes szabályozását is tartalmazza. A szabályok a minőség szempontjából egyrészt kellően szigorúak és átgondoltak, másrészt viszont olyanok, mintha a kérelmező Guy szeszfőzde saját magának védette volna le a pontarlier-i abszintot, a szabályokat a saját abszintjára szabva. Emellett a honlapjukon egy igen kínos, hülyének nézős tujonpropagandába is belefolytak, ami a szabályozásban is megjelenik.

A lényeg persze már megtörtént: az EU-s eredetvédelem inkább csak formális jelentőségű lesz, mivel a többi tagállamban sem hamisítanak abszintot „Absinthe de Pontarlier” néven, abba pedig más tagállamok nem nagyon köthetnek bele, hogy a franciák hogyan készítik egy saját regionális abszintjukat. Hacsak nem éppen a másik pontarlier-i főzde, az Émile Pernot akarna immár magasabb szinten belekötni (ha annak idején nem tette meg vagy nem sikerült neki), amire éppenséggel bőven lenne oka. Számunkra viszont elsősorban azért érdekes a beadvány, mert eddig nem ismertük az absinthe de Pontarlier  szabályozását.

Az eredetvédelem kérelmezője egyébként hivatalosan nem a Guy főzde, hanem az Association de Défense de l’Absinthe de Pontarlier, azaz Egyesület a Pontarlier-i Abszint Védelméért, aminek viszont tagjai csak öt ürömtermesztő és a Guy főzde. Tehát érdekek szempontjából: a Guy főzde.

A pontarlier-i abszint történelmileg igen jelentős kategória, hiszen a századforduló francia abszintjainak egy jelentős része itt készült, és már akkoriban is külön stílusként tartották számon, nemcsak a szakmában, de részben a piacon is. Jobbára innen kerültek ki a nagyobb nemzetközi sikereket elért márkák is, köztük a Pernod Fils. Tehát a századfordulón ez volt AZ abszint, vagy legalábbis az volt az abszintnak, mint ami a brandynek a cognac. De a történetéről most csak annyit, amennyi a jelenhez kapcsolódik.

Mivel itt sok mindent fogok mondani a François Guy abszintról, szögezzük le, hogy egy kimondottan jó abszintról van szó, még ha nem is sorolnám a legjobbak közé.

Minőségi előírások

Minden italfajta szabályozása felosztható olyan elemekre, amik inkább az ital minőségéről szólnak, és olyanokra, amelyek inkább a jellegzetességeit határozzák meg – persze, kisebb-nagyobb átfedésekkel. Az eredeti sorrendet felbontva, kezdjük a minőséget érintő szabályokkal, amikkel egyébként nagyon is elégedettek lehetünk.

• A felhasznált fehér ürmöt tilos trágyázni és permetezni, a szárítása pedig csak természetes körülmények közt (ventillátorok nélkül) történhet, napfénytől védett helyen.
• Az abszintnak kizárólag áztatással és lepárlással kell készülnie, tilos aromakészítményeket, növénykivonatokat hozzáadni. A kész párlathoz tilos utólag alkoholt hozzáadni, tehát az összes felhasznált alkoholt le kell párolni a fűszerekkel együtt, ugyanis ez teszi lehetővé az igazán telt ízeket.
• A színezést a kész párlatba áztatott hozzávalókkal, vagy külön elkészített alkoholos macerátummal lehet elvégezni, de utóbbi a kész abszint teljes térfogatának maximum 2%-a lehet. (Ez a 2% tehát kivétel a hozzáadott alkohol tilalma alól.)

Mindez azt jelenti, hogy lényegében a korabeli prémium kategóriás, „Suisse” osztályú abszintot kell készíteni, bár annak további, itt nem kötelező (vagy akár tilos) jellemzői is voltak.

• Érlelést csak akkor szabad említeni a címkén, ha legalább 6 hónapig érlelték legfeljebb 600 literes tölgyfahordóban.
• A lepárlástól a palackozásig egyetlen üzemben kell készülnie. A leírás szerint ennek különös jelentősége van az illóolajok és más növényi összetevők kémiai instabilitása, illetve oldatból való kiválása miatt is. Fontos, hogy a (palackozási szeszfokra történő) hígítás és a palackozás során ne sérüljön a párlat, tehát feltétlenül szükséges, hogy az abszint a lepárlómester hozzáértő felügyelete mellett jusson el a lezárt palack viszonylagos biztonságába.

Ez utóbbi már csak azért is így van, mert a minőségi abszint máig is annyira ritka – és különbözik is annyira más ánizsos italoktól –. hogy az italszakmában általánosságban nem értenek hozzá.

Jellegbeli előírások

Ezek a szabályok vonatkoznak arra, hogy tulajdonképpen mi is a pontarlier-i abszint.

• „Az »Absinthe de Pontarlier« halványsárga-zöldes színű, átlátszó és üledékmentes szeszes ital. Fogyasztáskor hozzáadott vízzel az abszint csontfehér árnyalatot idéző, opálos árnyalatú és zavaros lesz, és a zavarosságtól átlátszatlanná válik.”

A francia eredeti és az angol változat szerint („un spiritueux de couleur jaune pâle tirant sur le vert”, illetve „pale-yellow spirit with greenish hues”) egyenesen „halványsárga párlat zöldes árnyalattal”. Erről rögtön eszünkbe is juthat a François Guy, csak egy baj van ezzel: más (és gyakran történelmileg hitelesebb) pontarlier-i abszintok gyakran nem halványak, és nem is sárgák vagy sárgásak, hanem – nem hinnéd – zöldek! Kérdés persze, hogy mennyire veszik majd szigorúan ezt a szabályt, de azért egy telt peridotzöldet nehéz lesz halványsárgaként elfogadni. Hasonlóan problémás a „csontfehér árnyalat”, ami megint csak szépen leírja a hígított Guy színét, de egy magabiztosabb zöld abszint nem ilyen lesz hígítás után.

Az mellesleg rendben van, hogy blanche (fehér) abszintot nem lehet pontarlier-inek nevezni, hiszen az igenis zöld abszintként vált ismertté.

• A fehér üröm aromájának dominánsnak kell lennie a többi hozzávalóval szemben.

Bár ez valamennyire minden minőségi abszintra igaz (feltéve, hogy az ember ismeri és felismeri a fehérürmös jelleget), de feltétlenül igaz a pontarlier-i stílusra. Jellemző rá, hogy „piedesztálra emeli” a fehér üröm aromáit, és nem mossa őket egybe a többi ízzel. Érdekes módon a Guy-re jóindulattal sem igazán mondhatnánk, hogy az üröm domináns benne, de az ilyen ízbeli dominanciát hatóságilag igencsak elég lazán szokták venni.

• A párlat kötelező hozzávalói a fehér üröm és az ánizs. Ezt a két hozzávalót kötelező lepárolni, színezésnél nem használhatóak.

Helyes és fontos előírás. Az édeskömény hiányával viszont lehetne kötekedni: annak idején létezett édeskömény nélküli abszint, talán Pontarlier-ben is, de ebben a kategóriában talán jobb lett volna erőltetni, legalább azt, hogy kötelező legyen lepárolni. Mivel azonban a Guy kevés vagy semennyi édesköményt nem használ, nyilván jobb volt egyszerűen nem említeni.

• A párlatnak „mezőgazdasági eredetű etil-alkoholból” kell készülnie, ami az EU-szabályozásban a 96%-os finomszeszt jelenti.

A borpárlatból készült vérbeli békebeli abszintok tehát kiestek, mert bár a finomszesz is készülhet borból, az akkor is csak finomszesz lesz.

• A színezés kötelező hozzávalói a bárányüröm (római üröm) és a kerti izsóp.

Ahogy annak lennie kell.

• Citromfű, menta, édeskömény max. 5 kg/1 hl tisztaszesz arányban, egyéb növények max. 1 kg/1 hl tisztaszesz arányban használható fel kivonatoláskor.

Nem tisztázza, de ez nyilván a párlatra és a színezésre is vonatkozik. Az egyetlen, ami ebben nem igazán jó, az az édeskömény korlátozása. A békebeli kézikönyvek (Fritsch, Duplais, Brevans) a Pontarlier-abszintnál 5 kg édesköményt írtak 95 liter 85%-os felhasznált alkohol mellé, ami 1 hl tisztaszeszre számolva 6,2 kg, azaz itt már tilos mennyiség. (Mondtam már, hogy a Guy nem használ édesköményt?)

• A csillagánizs használata tilos.

Ebben a műfajban nagyon helyesen.

• A lepárlás legfeljebb 3000 literes rézüstökben történik, a többszörös lepárlás megengedett.
• Legalább 45% alkoholtartalommal kell palackozni.

Tény, hogy a korabeli kézikönyvek szerint 45%-osak voltak a leggyengébb abszintok, bár ezek nem minőségi tételek voltak. Ha nagyon hiteleskedni akarnánk, akkor annak idején 65%-nál kezdődött az a prémium Pontarlier-abszint, amit ez a szabályozás képviselni akar, és az is igaz, hogy a hígabb abszintok nem tudnak ugyanolyan vaskos ízeket magukban tartani. Másrészt viszont ma már sok kiváló abszint készül 45–65% között, és a pontarlier-i ízvilág legalábbis felismerhetően visszaadható 45%-on, amire példa a François Guy is.

• Maximum 35 g/l-ig szabad cukrozni

A cukornak alapvetően nem sok keresnivalója az abszintos palackban, de szerencsére ez a 35 gramm nem annyira sok. Nagyjából ennyit még a cognachoz is lehet adni. Ettől függetlenül észrevehető mennyiségről van szó, ami egyeseket zavarhat is. (2 cl-enként maximum 0,7 gramm, míg egy kockacukor kb. 3 gramm.)

• Az eredetvédelmi területet Doubs megye 20 különböző települése képzi, itt kell termeszteni és szárítani a fehér ürmöt, valamit az abszintot előállítani és lepalackozni.

Az abszint terroire-ját valóban mindig az ürömhöz kötötték, míg a többi hozzávaló jött, ahonnan jött, csak kellő minőségű legyen.

Már megint a tujon

Külön fejezetet érdemel a legfurcsább szabály, mely szerint a Pontarlier-abszint lepalackozott formájában legalább 20 mg/l tujont tartalmaz, mert az abszint aromaegyensúlyának „megteremtése a feldolgozott növények eredeti összetételétől, valamint a különböző illóolajok, különösen a tujon arányától függ”, amiről persze minden valamirevaló hozzáértő tudja – és minden kapcsolódó tudományos munkában elolvashatjuk –, hogy nem igaz. Azt persze már 1915 óta tudjuk, hogy az abszint ügyében mindig az számít tudományos ténynek, amit a francia politikusok megszavaztak. Sokáig azt hittük, a tujonpropaganda csak az értéktelen abszintok – és főleg hamisítványok – marketingjének eszköze lehet, de úgy látszik, egy minőségi abszint gyártója is tud vele mit kezdeni.

Ez a szabály nagyjából olyan, mintha előírnák, hogy a szatmári szilvapálinkában legalább 700 g/hl/aa. metanolnak kell lennie. Miért pont annyinak? Csak. Kell az ízhez! A (viszonylag) magas tujontartalom ugyanúgy nem szükséges adott minőséghez vagy ízvilághoz, mint ahogy a pálinkánál  a kiemelkedő metanoltartalom sem, és bár e vegyületek jelenléte elkerülhetetlen a valódi abszintnál, illetve pálinkánál, de távolról sem ilyen mennyiségben. Ezt rengeteg olyan kiváló, ürömhangsúlyos abszint igazolja, amikről biztosan tudjuk, hogy alacsony tujontartalmúak (vagy az USA-beli forgalmazásuk, vagy nyilvános teszteredmények alapján). Ez a szabály ráadásul elég szűk keretbe szorítja az abszint lehetséges tujontartalmát. A minimumot az EU-ban engedélyezett 35 mg/kg-os maximummal össze nem vethető mg/l-ben adták meg – mindkettő alkoholtartalomtól függetlenül értendő, a tömeg viszont az alkoholtartalommal változik. Némi számolással kiderül, hogy a Pontarlier-abszint kötelező tujontartalma nagyjából 23±0,5 és 35 mg/kg közötti.

Ezt a tartományt egy desztillált abszintnál nem kimondottan könnyű betartani, de akinek már régóta konzisztens terméke van a piacon, annak nem annyira nehéz; a leendő friss konkurencia pedig oldja meg, ahogy akarja. Emellett a magas tujon-minimum törvénybe foglalása „fontos” lépés azért is, mert ha a szükségességét tényként sikerül elterjeszteni az italszakmában, akkor az amerikai (vagy akár egyéb) konkurenciáról a „szakszerűség” látszatával lehet „nem igazi” vagy „másodrangú” abszintokként beszélni (amit a Guy meg is tesz a honlapján, erre mindjárt visszatérünk).

Még a tilalom előtti Pernod Fils-nek is mérték be olyan palackjait, amik csak 1,5, illetve 3,5 mg/l tujont tartalmaztak (és nem azért, mert száz év alatt lebomlott volna), de úgy látszik, ami a békeidők legnevesebb, máig is etalonként tisztelt Pontarlier-abszintjához elég jó volt, annak ma feltétlenül a többszöröse kell.

De tegyük félre ezt egy pillanatra, és feltételezzük, hogy e konkrét műfajnál, a Pontarlier-ürömből készült Pontarlier-abszintnál tényleg összefüggésbe hozható valahogyan a jellegzetes karakter a tujontartalommal, még ha maga a békebeli Pernod Fils is igazolja az ellenkezőjét! Ez esetben hogyan lehetséges, hogy a végtermékben a szeszfoktól függetlenül mindig 20 mg/l az a „minimálisan szükséges” tujontartalom, ami a kívánt aromavilághoz kell? Vegyünk egy konkrét abszintot, ami hígítás nélkül 75%-os, és 30 mg/l (35 mg/kg) tujont tartalmaz, vagyis a legális maximumot. Ez az abszint attól függően lesz szabályos Pontarlier, hogy hígítatlanul palackozzuk-e le (mert akkor „bőven elég” tujon van benne), vagy mondjuk 45%-ra hígítva, ahol literenként már „túl kevés”, 17 mg tujont tartalmaz. Tehát az előírás szerint ugyanaz a relatív tujontartalom (alkohol–tujon arány) lehet majdnem túl sok, és „túl kevés” is! A hígabban palackozott tételek hígítás után, a pohárban kötelezően magasabb tujontartalmúak lesznek. Ennek csak egy irányból van értelme: „a lehető legtöbb tujon legyen benne!” Ezt már hallottuk valahol... De hogy akkor miért csak 20 mg/l kötelező, ha 30 is belefér? Mert ennél szűkebb minimum-maximum keretet egy desztillált abszintnál már nem lehetne betartani.

És ha azt hittem volna, hogy jól lelepleztem őket, akkor utólag a Guy honlapjáról kiderült, hogy mindez nem is titok, hanem „a filozófiájuk” alapja! Elsütik azt a (szakkifejezéssel élve) sikító baromságot, hogy az üröm fő aromaanyaga maga a tujon, és 20 mg/l alatt „nem érezhető érdemi ürömjelleg”. De mivel ezt közvetlenül azután olvashatjuk, hogy az eredeti abszint „literenként 250–300 mg tujont tartalmazott”, itt már a szemünk sem rebben (a valóságban 0,5–48, ami a minőségi tételeket illeti). „A tujon mint hallucinogén” meséjét tehát sikerült „a tujon mint fontos aromaanyag” meséjébe átfordítani. Azt is megtudjuk, hogy az abszintjuk „a maximális legális mennyiséget”, „literenként 34-35 mg” tujont tartalmaz, hogy „teljesen kiadja az üröm ízét” (itt elrontották a mértékegységet – 35 mg/kg-ig legális, ami kevesebb).  Ezt a fonalat továbbviszik azzal, hogy mivel „az ánizs- és ürömtartalmat csökkentette a szabályozás” (hazugság, csakis a tujontartalmat korlátozzák, illetve 2010-ig az édeskömény és az izsóp 1-1 anyagát), ezért alacsony alkoholtartalommal palackoznak, hogy minél több aromaanyagot tartalmazhasson. Egyenesen azt állítják, hogy a magasabb alkoholtartalmú, klasszikus 68–75 fokos abszintnak nem lehet elég határozott íze, hiszen abban is csak 35 mg tujon lehet, így kevesebb „aromaanyag” jut ugyanannyi alkoholra.

A valóságban ez igencsak fordítva van. A 45%-os alkohol bizonyos illóolajokat nem, vagy csak kisebb mennyiségben tud magában tartani. Nézzünk meg egy-egy komolyabb 65% fölötti abszintot, amikor hígítani kezdjük, és már 60% környékén (vagy hamarabb is) olajok válnak ki belőle, 45%-on pedig kezd teljessé válni az opál! Ekkor azt az illóolaj-többletet láthatjuk, ami egy 45%-os abszintban nincs. A „maximális aromatartalmú” – valójában ánizshangsúlyos, könnyed és laza – Guy a közelében sem jár az olyan masszív, telt, komplex ürömjellegnek, amilyet a legjobb 65–75 fokos pontarlier-i [jellegű] abszintok tudnak, akár minimális tujontartalommal is. Az évek során jó pár abszintkedvelő véleményét láttam már erről az italról, és bár mindenki megdicsérte (ha másért nem, a jó ár/érték arányáért vagy a kezdőbarát stílusáért), senki nem a telt ürömjellegét emelte ki – sőt, éppenséggel annak visszafogottságát és az ánizs dominanciáját emlegették. A Guy-nél tehát kitalálták azt a tökéletes mesét, amivel nemcsak az övéknél alacsonyabb tujontartalmú, de egyben a magasabb alkoholtartalmú abszintokat is másodrangúnak állíthatják be. (Kíváncsi vagyok, mikor kapják az első pert emiatt.) A törvényben garantált „magas” tujontartalommal ráadásul a cseh „maximum tujon” hamisítványok rajongóit is elcsábíthatják, így végül is mindent megvalósítottak, amiről egy abszintmarketinges álmodhat.

Azt is említsük meg, hogy a tujontartalom közlése – a törvényi határértékeken belül – jellemzően nagyotmondó verseny. Ha a Guy főzdemestere valóban képes 34-35 mg/kg tujontartalmat tartani, akkor igazi varázsló lehet, mert más kitűnő abszintfőzdések véleménye alapján az ilyesmi nem reális. (Korábban már azt is az amerikai abszint elkaszálásának nevezték, amikor az EU majdnem 5 mg-os keretbe szorította az amerikai importot.)  GC-MS tesztekből már ismerünk olyan gyártókat, akik következmények nélkül hazudtak az italuk „magas” tujontartalmáról. 2004-ben egyébként literenként 25 mg tujont mértek a Guy-ben, míg az Émile Pernot kimondottan ürmösebb tételében csak 4,1 mg-ot.

Nem meglepő, de külön említik, hogy a Guy abszint a tujontartalma miatt illegális az USÁ-ban. Egy régi WS-fórumbejegyzés szerint az egyszer már nagyon is engedélyezett abszintjukat annak idején végül mégsem hozta forgalomba az importőr, és „úgysem kellünk Amerikának” alapon állhattak neki a tujonpropagandának. Ez persze azt is jelenti, hogy  2008 környékén viszont 10 mg/kg alatti François Guy-t (is?) gyárthattak, mert enélkül nem pályázhattak volna az amerikai piacra.

Mennyire (nem) felelnének meg a mai szabályozásnak a legjobb békebeli Pontarlier-abszintok?

Egy kicsit térjünk vissza arra a problémára is, hogy a Guy egyfajta privát árujelzőt gyártott a Pontarlier-abszintból, aminek valószínűleg a századforduló egyetlen neves Pontarlier-abszintja sem felelne meg, és azok mai legjobb – a François Guy-nél lényegesen jobb – utódai sem.

Alapszesz: Ted Breaux kutatásaiból tudjuk, hogy a régi nagy márkák rendes – esetenként külön e célra készült kisüsti – borpárlatot használtak, ahogy az ezek nyomdokain járó főzdék ma is. A szabályozás viszont kizárólag finomszeszt enged meg.

Édeskömény: a most megengedett 5 kg/hl/aa. helyett 6,2 kiló számított sztenderdnek a kézikönyvekben, bár a konkrét márkák receptjeit nem ismerjük.

Tujontartalom: Az ismert korabeli Pontarlier- (és egyéb) abszintok tujontartalma erősen változó volt, 1,5–48 mg/l-ig, itt viszont legalább 20 mg/l kötelező.

Szín: A békebeli színeket a klorofill bomlása miatt csak nagyjából ismerjük, de tudjuk, hogy gyakran nem zöldes halványsárgák, hanem telt levélzöldek voltak, ahogy mai utódjaik is. Egyesek még száz év után is kimondottan zöldek, mégpedig nem festéktől. (A századfordulón a nagy márkák az abszint botrányos megítélése miatt szigorúan távol tartották magukat mindenféle festéktől, mesterséges adaléktól.)

A történelmi magyarázat

Az italok eredetvédelmének egyik legaranyosabb része az szokott lenni, ahogyan a kérelmezők a műszaki dokumentációban – a múltat csavargatva, kimondatlanul – az adott ital hagyományának „tulajdonosaiként” próbálnak megjelenni, az italukat az adott hagyomány legautentikusabb képviselőjének beállítva. Ebben a részben most sem kell csalódnunk.

Az első ferdítés: „1805. február 14-én DUBIED őrnagy az előállítás helyszínét, amely addig Val-de-Travers-ban volt, a svájci határ másik oldalára, Pontarlier-be helyezte át.” A valóságban Dubied korábbi főzdemestere, Abram-Louis Pernod alapította ezt az első pontarlier-i főzdét, a Dubied-főzde pedig egészen 1843-ig Svájcban üzemelt. A néhai Pernod nevét azonban ma is a (marketingben) legerősebb konkurencia, a Pernod abszint viseli, így ebből a leírásból vesznie kellett.

Mivel az abszintot Franciaországban 1915–1988 minden néven és formában tiltották, az „élő”  hagyományokat ez esetben arra kellett alapozni, hogy a Guy főzde a tilalom alatt „lényegében ugyanazt” állította elő ürömmentes recepttel és zöld szín nélkül, mert egy ideig elvileg ez utóbbi is tilos volt. Azt jogosan vetik fel, hogy az abszint másik gasztronómiai utódja, a pastis ennél lényegesen távolabb jár az abszinttól (és tény, hogy az egyáltalán nem is alkalmas az „abszintosításra”), az viszont ferdítés, hogy mindig kivonatokból készülne, illetve hogy ez a lényegéhez tartozna.

Tehát lényegében arra alapozzák a pontarlier-i abszint hagyományát, hogy a Pontarlier-anis a 20. század leghitelesebb abszintpótléka volt, így csakis az a főzde élesztheti újjá hitelesen a Pontarlier-abszint hagyományát, amelyik a Pontarlier-anis (köznapi nevén csak pontarlier vagy pont) gyártásával megőrizte az élő szakmai hagyományokat, na meg persze a varázstekercset, akarom mondani a főzde állítólagos eredeti abszintreceptjét. Így természetesen az ő italuk lesz a Pontarlier-abszint leghitelesebb mércéje. Csakhogy a François Guy nem éppen a leghitelesebb képviselője e letűnt műfajnak, hanem jóindulattal elfogadható annak is. Tele a prémium abszintpiac olyan tételekkel, amik ennél sokkal hűbben követik a századfordulós pontarlier-i hagyományokat. A Guy több apróságban is eltér a klasszikusoktól, és bár vitán felül egy jó minőségű és [összességében] hagyományos abszint, azért egy színvonalban is elmarad kissé a legjobbaktól.

Mondhatják, hogy az abszintjuk „Armand Guy 1890-es receptje szerint” készül, és ez persze nem is zárható ki egyértelműen, de a békebeli minőségi abszint jól ismert kötelezői helyett – hogy, hogy nem – mégis a modern Pontarlier-anis jellemzőit hordozza: 45% alkohol, finomszesz alap, halvány szín, ánizshangsúlyos karakter, édeskömény nélkül. A marketingjük válasza azonban erre is golyóálló: ha kényes pontja van a termékednek, akkor eleve úgy magyarázd a dolgot, mintha a tiedre az nem is lehetne igaz, és burkoltan vagy nyíltan mutogass a konkurenciára! Mielőtt bárki azt mondhatta volna, hogy „ez az abszint egy abszintosított Pontarlier-anis”, ők jól megmondták, milyen abszintokat lehet közönséges anisként leszólni: „a Pontarlier-abszint tujon nélkül nem több, mint egy ánizsos aperitif, amilyen a Pontarlier-anis”. Ezután pedig igencsak nyilvánvalóvá tették, hogy ezt az összes alacsony tujontartalmú abszintra kell érteni.

Mindez komoly hozzáértésről árulkodik abszintfőzés és marketing terén is, mégsem tudok őszintén gratulálni.

A kérelem/szabályozás teljes szövege magyarul: EUR-Lex 

(ugyanott a lap tetején elérhető az EU többi hivatalos nyelvén is.)