Utoljára frissítve: 2019. január 13. 

Igen elterjedt manapság az a romantikus elképzelés, hogy amióta a régi  magyarok megtanultak gyümölcsből és törkölyből szeszt főzni, azóta nem szorultak rá, hogy bármi egyébből – hogy borzasztóbbat ne írjak, mondjuk gabonából – készült párlatokat igyanak, egészen addig, amíg a szocializmus és a globalizáció közbe nem szólt. Hiszen a magyar szeszfőzés hagyománya  a „pálinkafőzés”, úgyhogy a magyar ember egyéb rövidet ne igyon, mint pálinkát: a többit hagyja  meg az íreknek, az amerikaiaknak és a többieknek – azoknak, akiknél „nem terem gyümölcs”.  Valójában azonban nem ismerünk olyan korszakot, amikor a gyümölcs- és törkölypárlatok  egyértelműen uralták volna a magyar égetettszesz-fogyasztást, a „magyar ember nem iszik  gabonaszeszt” felfogás pedig a szocializmusban született. 

Általában a pálinka történetének online összefoglalói is a fentiek mentén festik le a magyar szeszfőzés  múltját: megtudjuk belőlük, hogy a pálinka szavunk eredetileg – négyszáz éve – a gabonapárlatokat jelölte,  majd gyakran homályos utalás következik azok betiltására, és a továbbiakban véletlenül sem derül ki, hogy  milyen italokról is szól a szöveg. „Pálinkát”, „pálinkafőzést” és „pálinkaadót” emlegetnek a 18-19.  századból, amikor ezek a szavak égetett szeszt, szeszfőzést, illetve szeszadót jelentettek. Ez a ködösítés a  pálinkamarketing számára kétségtelenül igen előnyös, de mennyire volt meghatározó a ma ismert pálinka az  elmúlt évszázadokban, és milyen pálinkákat ittak a régi magyarok valójában? 

A pálinka előzményei 

Az itáliai gyógyszerészek bordesztillátumai – más európai országokhoz hasonlóan – a Magyar Királyságban  is a 12-13. században jelenhettek meg. Ezeket akkoriban aqua ardens (égő víz), illetve többszörösen  finomítva és/vagy gyógynövényekkel együtt lepárolva aqua vitae (az élet vize) neveken ismerték. Ételhez italhoz keverve, esetleg kanalas gyógyszerként vették be, illetve gyakran külsőleg is alkalmazták őket. 

Az élvezeti szeszfogyasztás hazai kezdeteiről keveset tudunk, de 1438-ban Bártfán már városi szeszfőzde  üzemelt, Pozsonyban pedig ugyanekkor élvezeti cikként említik az égettbort. Mátyás király egy 1459-es  leiratában a felvidéki éhínség kapcsán elítéli, hogy egyesek szeszfőzésre pocsékolják el a sörnek, kenyérnek  és takarmánynak való gabonát. Feltételezhető, hogy az égetett szesz, mint Európa nagy részén, nálunk is a  14. század második felében lépett ki először a gyógyszerészeti szerepéből, szélesebb körű fogyasztása  mindenesetre csak a 16. századra alakult ki Magyarországon. Az „égettbor” ekkoriban hibás borból,  borseprőből, gabonából, készült, illetve ezek keverékéből is: Rákóczi fejedelem például később, 1701-ben  azt írja, hogy a kifőzésre szánt borseprőhöz rozst vagy más gabonát szokás adni.

Az első „igazi” pálinkák 

A borpárlat készítéséből mai fejjel automatikusan következne a törkölypálinka főzése is, azonban ez  akkoriban nem volt ilyen magától értetődő. A törkölyt jó ideig csak a disznók eledeleként, illetve a  törkölyecet és a csiger (lőre, törkölybor) alapanyagaként említették. 

Ennek ellenére gyakran a törkölypálinkát nevezik meg a legkorábbi – mai értelemben vett – pálinkaként,  ami igaz is, meg nem is. A törkölypálinka ugyanis közvetlenül a törköly lepárlásával készül, a korabeli  technológiával ez azonban finoman szólva sem volt előnyös gyakorlat, ahogyan a borseprő lefőzése sem.  Sem a duplafalú üstöt, sem a szabályozható kemencét nem ismerték, így a szilárd alapanyag főzése  gyakorlatilag garantálta a kisebb-nagyobb mértékű odaégést, az égett ízű párlatot. (Okkal feltételezhető,  hogy a 17. századi gyümölcspálinkákat sem cefréből, hanem gyümölcsborból főzték.) Itthon még 1815-ben  is adtak ki olyan kézikönyvet, ami óva int attól, hogy közvetlenül a seprőből vagy a törkölyből próbáljanak  szeszt főzni – helyette csak a belőlük kinyert másodbor került az üstbe, ahogyan a „gabonapálinka” is  egyfajta módosított sörből készült. A régi „törkölypálinkát” tehát minden bizonnyal csigerből főzték, és ez  lehetett az oka annak, hogy (ha létezett egyáltalán a késő 17. század előtt) nem különböztették meg a rossz  borból vagy a seprőborból készült párlatoktól. 

A csigerből sem tudtak azonban szeszt főzni az „idők kezdetén”, mert az alacsony alkoholtartalma a  legkorábbi lepárlóknak gondot jelentett. Még a 17–18. században sem a mai kisüsti lepárlást és a mai  színvonalú pálinkát kell elképzelnünk, hiszen a kisüsti lepárló a ma ismert formájában csak a 18-19. század  fordulóján kezdett szélesebb körben elterjedni, és a falusi főzdékben még a 20. század hajnalán sem volt  igazán jellemző. A korábbi készülékek a rosszul méretezett – általában még csak nem is spirál alakú – hűtők  és a szabályozhatatlan fűtés miatt nem voltak alkalmasak minőségi párlatok finomítására. Emellett általános  volt a rézüstök belülről történő ónozása, és az ón páracső használata, vagyis a szeszgőz nem érintkezett  rézfelülettel, így nem érvényesült annak jótékony katalizáló hatása, de cserébe elkerülték a fejletlen  technológiából fakadó mérgezéseket. Az ónozott üstöt még a fent említett, 1815-ös magyar kézikönyv is  előírta. A minőségi problémákat jól illusztrálta az égetett szesz viszonylagos népszerűtlensége is: a 19.  század előtt csak ott kedvelték igazán, ahol nem volt elegendő olcsó, helyben előállított bor. Jobbára a  Felvidék és Erdély számított „pálinkafogyasztó” vidéknek, míg a bortermelő területeken csak borászati  melléktermékekből, vagy azokból sem főztek szeszt. Sok település adófeljegyzéseiben még a 18. században  sem szerepel a szesz a sör és a bor mellett. A gyümölcsből gyakran aszalvány lett, a törkölyből csiger, ecet  vagy takarmány, a borseprőből hamuzsír. 

A törkölypálinka első konkrét említése a 17. századból származik: az erdélyi országgyűlés a század végén  egy időre a gabonapárlatokkal együtt betiltotta, hogy a borosgazdák el tudják adni a boraikat. Balázs Géza  kutatásai szerint gyümölcspálinkát Magyarországon először 1658-ban említenek egyértelműen, de nem  tudni, milyen gyümölcsből. A szilvapálinkát először Thököly Imre említi, 1684-ben: „néha szilvából is jó  égett bort vagy pálinkát főznek, mikor ideje vagyon az gyümölcsnek”. Az 1700-as években egyre gyakrabban és több helyen említik a szilvapálinkát. A pásztói ciszterci szerzetesek 1763-ban már nagyrészt  egyenlő mennyiségű szilva- seprő- és törkölypálinkát főztek, de emellett egyre több gabonát is. 1787-ben  Küküllő vármegye főorvosa, K. Mátyus István szerint a jobb években „könnyen készülhet Erdéllybe ötven  ezer veder szilva-égett-bor”. Már ő is említi az egyéb gyümölcsök lepárlását, de ezeknek jó ideig nem  lehetett nagy jelentősége, ugyanis a 20. századnál korábbi források ritka esetben említenek egyéb  gyümölcsből készült pálinkát. 

A gabonapálinka elfelejtett hagyománya 

Szeszfőzéskor a fölösleges borseprő, később törköly és gyümölcs élvezeti szempontból elsőbbséget élvezett  a gabonával szemben, ám nagyobb mennyiségű röviditalt éppen azokon a vidékeken fogyasztottak, ahol  nem volt jelentősebb helyi bortermelés, ezáltal borseprő és törköly sem, a korabeli gyümölcstermesztésből  származó fölösleg pedig nem tudta kielégíteni a mennyiségi igényeket. Azt is nagyon fontos megérteni a  szeszfőzés régi hagyományairól, hogy a fölösleges, a selejtes, vagy ezek híján a legolcsóbb alapanyagok  feldolgozására épült. Ha minden egészséges gyümölcsöt fel tudtak használni vagy el tudtak adni frissen,  aszalva vagy lekvár formájában, akkor nem pocsékolták el arra, hogy a korabeli rossz technológiával szeszt  főzzenek belőle. Csak a 19. századi szesziparban alakult ki az a gyakorlat, hogy valamit eleve szeszfőzés  céljára termesszenek, és csak a 20. században jelent meg az a volumenű magyar gyümölcstermesztés, amit  ma ismerünk. 

A „gabonapálinka” így sem a gyümölcspálinka megjelenésétől, sem az időszakos (éhínségekhez köthető)  tilalmaktól nem tűnt el az ország színéről, és a 14-15. századtól egészen a kora 20. századig népszerű  magyar „pálinkafajta” volt. Általában rozsból, bőséges termés esetén búzából, később kukoricából is készült,  de fölösleg esetén bármely egyéb gabonát is felhasználták (nem beszélve bármely más erjeszhető  terményről, a borsótól a cékláig). Az 1600-as évektől hosszú időre általánossá váltak Magyarországon a  „pálinkaházzal” üzemelő sörfőzdék, az úgynevezett „nevelős házak”. A sör és a „pálinka” találkozása nem  volt véletlen: a „gabonapálinka” elkészítéséhez sörfőző tudásra és eszközökre volt szükség. Petz Károly  1839-es A pálinkafőzés titka c. kézikönyve még mindig a gabona- és (az akkoriban egyre jobban elterjedő)  krumplipárlatok készítéséről szól. Ugyanekkor jelent meg Fényes Elek könyvében, hogy a Szabolcs  vármegyében termett rozst főleg „pálinkafőzésre” vásárolják fel, a szilvapálinka hazájaként ismert  Szatmárban pedig a „rozspálinka” főzése is jelentős. A gabonapárlat azonban nemcsak a kereskedelmi sör és szeszfőzdékre volt jellemző, hanem a nagybirtok és a jobbágyság is harcban állt a főzésének jogáért. A  gabona szeszipari felhasználása a 19. században egyre inkább eltörpült a burgonyáé mellett, de a  Természettudományi Közlöny még 1892-ben is arról számol be, hogy Erdélyben a legtöbb „pálinka”  kukoricából készül. 

És hogy valami végképp megbocsáthatatlant említsünk: ez a „pálinka” még a 19. század jó részében is  megegyezett például azzal az alig vagy egyáltalán nem érlelt (elfogyasztásig fahordókban tárolt), szintén  kisüsti rozs-, búza- vagy kukoricapárlattal, amit a Vadnyugaton ezalatt whisky címén vedeltek. A korábbi  évszázadokban még kevesebb különbségről (vagy inkább semennyiről sem) lehet beszélni a  „gabonapálinka”, a whisky, a vodka, a korn és egyebek között. Ezek korabeli színvonaláról azonban ne  legyenek illúzióink: az 1800-as évek előtt hírhedten rosszízűek voltak a fejletlen üstök miatt, de a kellemes  kisüsti gabonapárlat nemcsak megfelelő technológiát, hanem minőségorientált hozzáállást és többletenergiát  is feltételezett.

A rövid életű magyar rum és hosszú utóélete 

Az 1820-as évekre már nagyobb mennyiségű magyar rum készült abból a nádmelaszból,  amit a nyersen importált nádcukor finomításakor nyertek. 1822-ben azonban megjelent az első magyar  rumutánzat (az osztrák Inländerrum hagyományaira alapozva), a század második felében pedig az import  nádcukrot jórészt kiszorította az egyre olcsóbb répacukor. Az osztrák–magyar rum rövid pályafutása  hosszan tartó igényt teremtett, és az álrumok tradíciója majd minden utódállamban fennmaradt: az  Inländerrum (Stroh, Spitz) mellett innen erednek a cseh tuzemák, a szlovén és szerb domači rum, illetve a  magyar „kommersz rumok” és „sütőrumok” is. A magyar márkák csúcsát ma valószínűleg a Zwack  Portorico Rum-Verschnitt jelenti (korai változatában még „Portorikó Rum”), amit még a gyártó is csak  koktélösszetevőként ajánl, de feltételezhető, hogy a századfordulós rumutánzatok ennél komolyabb  színvonalat is megütöttek. 

A „kolompér pálinka” 

Hazánkban a 18. század végén mutatták be először a krumplipárlatot, amely végül a 19. századi  Magyarország messze legnagyobb arányban készült és fogyasztott, rendkívül olcsó „pálinkája” lett. 1822- ben már jelentős mennyiségről számolnak be, a 40-es években pedig már felmerül a betiltása is. Széchenyi  István 1845-ös vitairata – A’ pálinkáról – a szeszgyárakban készült „kolompér pálinka” és az annak nyomán  kiteljesedő össznépi alkoholizmus ellen tesz javaslatokat, ám kevés sikerrel: a szeszfogyasztás tovább nőtt,  és a 19. század végére katasztrofális méreteket öltött. A század végén a filoxéravész tönkretette a  bortermelést, miközben a burgonya olcsósága és az ipari méretű szeszgyártás rendkívül olcsó „pálinkát”  eredményezett: az 1890-es években egy liter sör 36 krajcár, egy liter bor 30 krajcár, egy liter 50-60%-os  burgonyapárlat viszont mindössze 10 krajcár volt. 

Mi történt ezalatt a gyümölcs alapú párlatokkal? 

A 19. században már minden adott volt a csúcsminőségű párlatok előállításához, és a tehetősebbek részéről  Magyarországon is volt igény ezekre, így ekkor már valószínűleg a gyümölcspálinkáknak is legalább egy  része első osztályú volt. A szilvapálinka aránya ugyan a század során egyre inkább eltörpült az ipari  méretekben készült burgonyapárlaté mellett, de a mennyisége korántsem volt jelentéktelen. Jelentős  kereskedelmét jegyezték fel többek közt a bánáti és a szerémségi vármegyék, illetve Nógrád, Baranya és  Szatmár szilvapálinkájának is. Egyéb gyümölcspálinkákból a források alapján továbbra is kevés készült, de  helyenként nagyobb mennyiségű eperpálinkát említenek. A jelenlegi nyolc helyi eredetvédettségű pálinkánk  közül csak a szatmári szilvapálinka, a göcseji körtepálinka és a pannonhalmi törkölypálinka termékleírása említ a 20. századnál korábbi hagyományt. (Az adott gyümölcs termesztése és/vagy a pálinkafőzés a  többségüknél korábban is fellelhető, a konkrét pálinkafajta azonban nem.) 

A bortermelésnek a filoxéravész okozta kiesése tovább növelte az égetett szesz népszerűségét. Valószínűleg  ennek tudható be, hogy a szőlők újratelepítése után a bor jó részét borpárlat (akkori törvényes nevén  „cognac”) formájában adták el, és a kizárólag ezzel foglalkozó szeszfőzdék („cognacgyárak”)  kedvezményeket kaptak. A borpárlat modern magyarországi népszerűsége azonban nem ekkor kezdődött: a  18–19. század fordulóján „Frantz égetett bor” vagy „Frantzia égettbor”, majd „francia pálinka” néven  készítették.

A 20. század első fele 

A 20. század hajnalán már nemcsak az ipari szeszgyárak, hanem a mezőgazdasági szeszfőzdék is használtak  finomítóoszlopokat. Mivel a párlatok hosszabb érlelése hazánkban nem terjedt el általánosan, ezért – például  az oroszokhoz hasonlóan – nemcsak a krumpliból, a cukorrépából és a cukorrépamelaszból, hanem a  gabonából is egyre inkább finomszeszt gyártottak, abból pedig elsősorban likőrök és „rumok” készültek, de  a századfordulón már létezett például „mesterséges cognac”, azaz kommersz brandyutánzat is. A  századfordulós magyar szeszipar szebbik arca egyébiránt nem lógott ki a nyugati országok sorából: a kor  minden népszerű likőrfajtájából (triple sec, anisette, kávélikőr, stb.) lehet magyar címkéket találni, és ezek  egy része minden bizonnyal jó minőségű volt. 

Az állam által 1921-ben megszabott kötelező termelési keret miatt az előállított szeszmennyiség csökkent, és  ezáltal arányaikban jelentősebbé váltak a gyümölcs alapú (bor-, borseprő-, törköly- és gyümölcs-) párlatok,  de így is csak kis részét tették ki az össztermelésnek. Az 1921-ben megszabott keret összesen 240 ezer  hektoliter volt – ebből 160 ezer volt a mezőgazdasági szeszfőzdéké, a többi az ipari szeszgyáraké. Annak  ellenére, hogy ezt a ’30-as évektől különadó fejében ismét át lehetett lépni, a gyümölcs alapú párlatok a 2.  világháború végéig átlagosan csak évi 40 ezer hektolitert tettek ki. A gyümölcspálinka nagyrészt szilva volt,  utána jóval kisebb arányban az eper következett. A ’30-as években népszerű lett a barackpálinka, de csak  ’38-tól ugrott meg igazán a termelése. Az egyéb gyümölcspálinkák aránya elmaradt az előbbi háromtól. 

A tiszta „pálinkákat” (tehát az ízesítetlen párlatokat) egyre inkább megkülönböztették a belőlük készült  likőröktől és „rumoktól”, de továbbra is „pálinkák” voltak, ha édesítés nélkül, vagy ha házilag készültek: a  „paprikapálinka”, „diópálinka” és „hagymapálinka” nevek nem a szesz alapanyagát, hanem az  ízesítőanyagot jelzik. A „pálinkán” belül megkülönböztették a borpárlatot, amit az 1920-as évekig „cognac”- nak, majd „magyar konyaknak”, később borpárlatnak és brandynek neveztek. Mindezek miatt a pálinka magyar viszonylatban jórészt leszűkült a seprő-, törköly- és gyümölcspárlatokra, de továbbra is a pálinkák  közé sorolták a külföldi párlatokat, például a whiskyt, a vodkát és az abszintot is. 

A magyar „gabonapálinka” hagyománya tehát az ipari szeszgyártás elterjedése nyomán tűnt el: a magyar  továbbra is ivott gabonaszeszt, de egyre inkább csak tisztaszesz formájában. Egyes falvakban azonban – például Tiszacsegén – még az első világháború után is készült kisüsti „rozspálinka”, a második világháború  után pedig a legtöbb üzletszerűen készült „zugpálinka” kukoricapárlat volt, mielőtt az 1970-es évektől  elterjedt a műtrágyával kiegészített cukros víz (cukorcefre), amiből „bor” és „pálinka” egyaránt készült.

A szocializmus 

A második világháborút követő szocialista rendszerben mindent a gazdaságosságnak rendeltek alá. A  „valódi” párlatok borból vagy hibás gyümölcsből készültek, a legtöbb szeszes italt azonban finomszeszből  állították elő, azt pedig szinte kizárólag cukorrépamelaszból. Egyes szeszgyárakban ekkor is kukoricával  keverték a melaszt, de a gabonát általánosságban nem „pazarolták” szeszgyártásra, az akkori szakirodalom  is csak „speciális”, külföldi italok alapanyagaként mutatta be. Még a minőségi vodkát is inkább selejtes almából finomították, legalábbis a 70-es években. Nem ekkor jelentek meg, de talán ekkor voltak a legnépszerűbbek a finomszeszből és mesterséges aromákból készült „kommersz pálinkák”, melyeket cseresznye  és barack „pálinkaként” forgalmaztak, illetve a „különleges pálinkák”, melyek némi valódi gyümölcspárlat  és „kommersz pálinka” keverékei voltak. 1971-ig a „feles főzésben” beszolgáltatott házipálinkákat is  felhasználta a szeszipar, de ezek sokszor még akkori mércével is annyira rosszak voltak, hogy inkább  finomszesszé dolgozták fel őket. Mindezek ellenére olyan színvonalú gyümölcspálinkák is készültek a  szocializmusban, melyeket nyugatra exportáltak. 

A szocializmus tehát azon ritka időszakok egyike volt, amikor (szinte vagy egyáltalán) nem készült gabonaszesz az országban. A magyar ember már a század első felében sem feltétlenül tudta, hogy  „krumpliszesz” (tisztaszesz) címén gyakran gabonaszeszt iszik, ekkor azonban ténylegesen is eltűnt az  országból. Az EU-csatlakozásunk után ismét teret nyert a kukorica, és a 2010-es években nagyrészt ki is  szorította a cukorrépamelaszt – legalábbis ami az emberi fogyasztásra készült finomszeszt illeti. A mai  Magyarországon valószínűleg a házipálinka és a kukoricaszesz a legkelendőbb égetett szeszek – az utóbbi  főleg olcsó vodkák és kommersz szeszesitalok, valamint keserűlikőrök formájában. 

Eredetvédelem és pálinkatörvény 

Az 1990-es években a pálinka jelentése még mindig ugyanaz volt, ami a 20. század elején. A magyar  értelmező szótár azóta sem nevezi sem magyar italnak, sem gyümölcsből származó párlatnak, sőt, ilyen olyan pálinkaként határozza meg a whiskyt, az abszintot és más külföldi párlatokat. A 20. század folyamán  azonban megszokottá vált, hogy Magyarországon a tiszta „pálinka” borból, borseprőből, törkölyből vagy  gyümölcsből készül, hogy a „konyakot” megkülönböztetik a többi „pálinkától”, és hogy a külföldi  „pálinkákat” egyre inkább a külföldi nevükön nevezik. Az ezredfordulón már jó ideje csak a törköly-,  gyümölcspárlatokat, illetve a gyümölcspárlat-utánzatokat hozták forgalomba XY-pálinka néven. (A  köztudatban a seprőpárlat is „seprőpálinka” maradt, de a címkézésben ez csak a világháború előtt lelhető  fel.) Ezek a körülmények képezték a természetes alapját a pálinka újonnan létrehozott fogalmának. 

A pálinkatörvény tehát nemcsak arra a problémára adott választ, hogy a finomszeszből és aromából készült  italok „cseresznyepálinka”, „barackpálinka” és hasonló neveken kerültek forgalomba, hanem arra is, hogy a  külföldi nemzeti italokkal ellentétben a hagyományos magyar párlatoknak nem volt egyedi nevük – hiszen a  pálinka nem konkrét italfajtát jelölt. (Nemzetközileg elterjedt valamennyire a pálinka fogalma a 20. században, az azonban csak a barackpálinkát jelentette.)

A magyar szeszfőzés több, mint fél évezredes története egyáltalán nem csak a pálinkáról szólt, de azt  mondhatjuk, hogy napjainkra a pálinkán kívül kevés értéket hagyott hátra. Minden bizonnyal készültek  annak idején olyan kellemes „gabonapálinkák” is, melyek sok mai házi és kereskedelmi pálinkát is  szégyenben hagynának, de annak nincs nyoma, hogy kimagasló színvonalon, hosszan érlelve is gyártották  volna őket. A ma ismert whiskynek tehát nincs hagyománya Magyarországon – legalábbis nem tudunk róla  –, viszont amit százötven, kétszázötven éve ismertek whiskyként, az akkoriban Magyarországon is  jelen volt. A rumutánzataink fényét – ha volt nekik – elásta a szocializmus, de ugyanezt tette a minőségi  pálinka, a minőségi brandy és a minőségi likőrgyártás magyar hagyományával is. A rendszerváltás után  gyakorlatilag újra kellett kezdenünk e hagyományokat, a múltat jobbára csak reklámként felhasználva. A mai magyar kisüzemi brandy, gin, whisky már nem hagyományőrzés, hanem értékteremtés.

Források: 

∙ Szathmáry László: A szeszdesztilláló készülékek és a szeszdesztillálás történetéhez. Magyar  Elektronikus Könyvtár (Általános Szeszipari Közlöny, 1932. No. 23–24. pp. 6–7., 1933. No. 1–2. pp.  4–5.) 

∙ Szathmáry László: Adatok a magyar szesz- és likőrgyártás történetéhez. Magyar Elektronikus  Könyvtár (A magyar mezőgazdasági iparok régmúltjából. = Magyar Statisztikai Szemle, 1939. pp.  631–633. + Adatok a magyar szesz- és likőrgyártás történetéhez. = Magyar Szesztermelő, 1930. No.  2. pp. 16–17.) 

∙ Szathmáry László: A régi magyar világ gabonapálinkájáról. Magyar Elektronikus Könyvtár  (Általános Szeszipari Közlöny, 1930. No. 17–18. pp. 2–3., No. 19. pp. 2–3.) 

∙ Szathmáry László: Újabb adatok a törkölypálinka történetéhez hazánkban. Magyar Elektronikus  Könyvtár (Általános Szeszipari Közlöny, 1933. No. 21–22. p. 2., No. 23–24. pp. 4–5.) ∙ Szathmáry László: Régi magyar szeszes italok és szeszipari műszavak. Magyar Elektronikus  Könyvtár (Általános Szeszipari Közlöny, 1931,. No. 21–22. pp. 2–3., No. 23–24. p. 3., 1932. No. 1– 2. pp. 2–3., No. 3–4. pp. 2–3., No. 5–6. p. 2., No. 7–8. p. 2., No. 9–10. pp. 2–3.) 

∙ Szathmáry László: Adatok a rum történetéhez. Magyar Elektronikus Könyvtár (Általános Szeszipari  Közlöny, 1933. No. 9–10. p. 3.)

∙ A’ Pálinkáról. Históriaantik Könyvkiadó [Eredeti kiadvány: Budán, A’ M. Kir. Egyetem’ betűivel.  1845.] (2013) 

∙ Békésy Géza: A pálinka pusztítása. Elektronikus Periodika Adatbázis Archívum  (Természettudományi Közlöny, 24. évf. 269. sz. / 1892) 

∙ Balázs Géza: Égetett szeszes italok készítése és fogyasztása a Közép-Tisza vidékén. Elektronikus  Periodika Adatbázis Archívum 

∙ Balázs Géza: Kolostorpálinkák. Vasi Szemle. 

∙ Balázs Géza: A magyar pálinka folklórja és névkincse. Nyíregyházi Főiskola, 2008 ∙ szerk.: dr. Sólyom Lajos: Likőripari Kézikönyv. Mezőgazdasági Kiadó. ISBN 963-203-411-X (1978) ∙ szerk.: dr. Sólyom Lajos: Pálinkafőzés kisüzemek számára. Mezőgazdasági Kiadó. ISBN 963-233- 210-X (1986) 

∙ szerk.: Sipos Antalné: Az államosítás előtt működött élelmiszeripari vállalatok repertóriuma. Magyar  Országos Levéltár (2006) 

∙ A gabonapálinka főzhetéséről – Deák Ferencz beszédei I. kötet Magyar Elektronikus Könyvtár ∙ Novák László Ferenc: Pálinka vagy égettbor? – Forrás Folyóirat, 45. évfolyam, 2013. 10. szám ∙ Petz Károly: A’ pálinkafőzés titka – , Pesten, 1839. Esztergami k. Beimel J. Betűivel. Országos Mezőgazdasági Könyvtár és Dokumentációs Központ (omgk.hu) 

∙ Mitterpacher Lajos: Rövid oktatás a’ szőlő miveléseröl és bor, pálinka és etzet készittéteséröl.  Budán, a’ Királyi Magyar Universitás’ betűüvel, 1815 

∙ Kárpáti Endre: Adalékok a magyarországi alkoholellenes küzdelem történetéhez (1914-ig).  Communicationes ex Bibliotheca Historiae Medicae Hungarica – Az Országos Orvostörténeti  Könyvtár Közleményei. Vol. 19. (1960) pp. 137–226. 

∙ Fényes Elek: Magyar országnak, ’s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és  geohraphiai tekintetben. (4. kötet.) Pesten, 1839